Kinizsi 100

helyszín: Budapest – Tata, Magyarország
időpont: 2018. május 26-27.

„A megpróbáltatás olyan, mint az erős szél. Mindent letép rólunk, ami letéphető, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.” (Arthur Golden)

A Kinizsi Százas a magyarországi teljesítménytúrázás klasszikusa. Idén 38. alkalommal vághattak neki a túrázók a 98,1 km-nek és 3.126 méter szintemelkedésnek Budapesttől a Pilisen és a Gerecsén keresztül Tatáig. Legendák övezik, mindenkinek van egy története róla. Végre nekem is van egy történetem.

Régóta terveztem a teljesítését, tavaly sajnos egy betegség megakadályozta ezt. Két éve csináltam már egy 100 km-es teljesítménytúrát, így hát sajnos tudtam mi vár rám. Januárban kezdtem a felkészülést, májusig szinte csak 50 km feletti túrákát tettem, igyekeztem minden módon „kicsinálni” magam. Volt olyan túra, amin társaság nélkül indultam, hogy gyakoroljam a tájékozódást. Volt éjszakai túra, hogy bírjam az éjszakázást. Tavasszal csináltam egy 70 km-es mulatságot, csak hogy szokjam a távolságot és megfigyeljem az útvonalat (ennek a túrának egy része a Kinizsi Százas befejező szakasza volt). Sosem lehet tudni, hogy az ember mikor marad egyedül az erdőben. Persze nem vágytam rá, de erre is fel kell készülni. Ezek mind nagyon jó kis próbatételek voltak, azonban mindegyik télen-tavasszal volt, így a melegre való felkészülés még hiányzott. Szerencsére a Gerecse 50-re bejött egy kis meleg, meg is rettentem, mert 30 kili után rémesen untam az egészet és a lábam is eléggé fájt. A Turulhoz felfelé gyalogolva azon járt az agyam, hogy 1 hónap múlva hogyan fogom magamat rávenni, hogy ilyen állapotban még ugyanennyit gyalogoljak.

Fókuszálás. Volt néhány alkalom, amikor hidegvérrel, minden gond nélkül lenyomtam 50-70 km-t. Próbáltam ezekből tanulni és levonni a következtetéseket. Nekem fontos az útvonal ismerete, legalább nagyjából. Szeretem tudni, hogy mi vár még rám. Ha tudom meddig és mit kell kitartani, sokkal könnyebb berendezni a fejemben. Megpróbálom nem az egészet tekinteni, hanem csak egy részét. Mindig csak a következő pontig kell eljutni, mindig csak a következő lépésnek kell tökéletesnek lennie. Aztán szépen eltelik.

Tervezés. Jól ismerem már a testem jelzéseit egy-egy ilyen megpróbáltatás során, pontosan tudom mivel kell etetni, itatni, ellátni, hogy megfelelően teljesítsen. Így nem volt nehéz a tervezés, alig hoztam haza kaját és mindenem volt, amit szerettem volna. Zseléből vittem többet, de csak az ízvilág miatt, mert azt nem tudtam hogy éppen melyiket fogom kívánni. Sajnos az előző napok viharos időjárása a ruházat tervezését jelentősen bonyolította. Viharok és napközben 30 fok, ez volt a jóslat. Köszi. Végül könnyen variálható cuccokban mentem, ami eső esetén könnyen megszárad és féltávra bekészítettem egy teljes csere ruházatot, ha esetleg a táv első felében bőrig áznék. Ha pedig özönvíz lesz, akkor megyek ameddig tudok, de az sem érdekel, ha ez miatt fel kell adnom. Nem akarok elviselni ömlő esőt órákon keresztül. Még élesen élnek az emlékeim a tavaly októberi szomori túráról, ahol nagy arccal elindultunk 56 km-re szakadó esőben, kb. a második km-re ronggyá áztunk és végül bekullogtunk a rövid távon. Jó kis lecke volt, de egy elég belőle. Pénteken elvittem a kocsit Tatára, visszafelé a buszon ülve végigfuttattam a szemem azon a kellemes kis vonulaton, ami a másnapi megpróbáltatásaim helyszíne lesz. Szerintem rendbe tettem mindent.

Végrehajtás. Szombatra 3 órát aludtam. Tiszta ideg voltam ettől. Több mint 24-et ébren kell még töltenem ! Nem szeretek reggel kapkodni, így készülődés közben szépen megnyugodtam. Állandó túra-társaimmal Kondár Sanyival és Belkovics Krisztiánnal keltem útra 7 óra előtt pár perccel. Sanyi sokszoros teljesítő, Krisztián tavaly teljesítette először a túrát. Mérsékelt sebességet határoztunk meg, illetve 11 órás tervezett menetidőt féltávig. Dorogig szépen haladtunk, a vártnál kevesebb sár, de annál párásabb levegő fogadott minket a rengetegben. Szerencsére esőnek, viharnak híre sem volt, szépen sütött a nap, járt a kellemes szellő. Dorogra (kb. 35 km) nagyon jó állapotban, motiváltan érkeztem, így gyorsan felülkerekedtem a tényen, hogy a pihe-puha ágyikómtól kb. 300 méterre gyalogolok.

Felkészültünk a Getére és a katlanra, feltápláltuk magunkat mindennel, ami szükséges ahhoz, hogy átvészeljük a túra legnehezebb szakaszát. Időt is hagytunk bőven, mert tudtuk, hogy ez nem egy egyszerű séta lesz. A Szuperkatlan teljesítménytúráról jól ismertem ennek a résznek a nehézségeit, ez sokat segített fejben. A Getéről lefelé menet elénk táruló csodálatos panoráma, előtérben a szülőfalummal, minden nehézségért kárpótolt. Meghatódtam kicsit, láttam a házunkat és nagyon örültem, hogy ilyen csodálatos helyen tett le a gólya és ezt több mint ezer ember láthatja. A tokodi pincék előtt azonban rossz gondolatok kezdtek a fejembe férkőzni. Természetesen a továbbhaladási képességeimmel voltak kapcsolatosak. Egy picit megviselt a napsütés és meleg, ez lehetett az oka. Vettem innivalót a pincéknél, igyekeztem összeszedni magam, már nem volt sok hátra Mogyorósig, azaz féltávig. Sajnos a pincéket rossz hangulatban hagytuk el, ugyanis Sanyi hosszas vívódás után úgy döntött, hogy feladja a túrát. Megviselte a meleg és fejben is kissé elengedte a dolgot. Próbáltuk rábeszélni a folytatásra, de neki ekkor már szilárd volt az elhatározása. Átmentünk Mogyorósra, megtettük a túra felét 11 óra 15 perc alatt. A kocsmában nagyon sokan voltak és meleg is volt, így gyors csekkolás és víz vásárlás után kiültem az árokpartra szendvicsezni. Az előreküldött pakkomból csak két szendvicset szedtem ki, semmi ruházkodásra nem volt szükségem.

11 óra 40 perces menetidőnél indultunk el Mogyorósbányáról, ami picit későinek gondoltam, tekintve, hogy 70 kili után jelentős lassulást prognosztizáltam. Igyekeztem tehát 70 km-ig (vagy ameddig csak lehet) a lehető legkevesebb lassulni, bénázni. Úgy gondoltam, hogy ez fontos, mert az utolsó 30 km-en már muszáj lesz gyakrabban pihenni. Végül 77 km-ig 4,5 km/h-s átlaggal haladtam viszonylag stabilan. Krisztián nagyon jó erőben volt, de mindig megvárt és pihenéskor is sokat segített. A hozzáértő beszámolók könnyedén átsiklanak a Mogyorósbánya után több mint 15 km-en keresztül tartó hullámvasutazáson, amiből én csak az emelkedőkre emlékszem. Pusztamaróton, a rothadó medvehagymaszagban ért a második holtpont „Ha még egyszer valaki azt mondja, hogy Mogyi után nincs emelkedő, esküszöm megfojtom !” mondat formájában. Ezt telefonban is megismételtem, Bálint ugyanis ekkor ért a célba.

70 km-nél, Bányahegynél tartottunk egy nagyobb pihenőt. Sótablettát, szendvicset és energiaitalt tankoltam a Ferrariba, jobban is éreztem magam utána. Minden hosszabb túra előtt áttekintem a sérülés esetén lehetséges feladási pontokat, ami autóval könnyen megközelíthető. Ennek ugyan megvan a veszélye, hiszen nagy a kísértés ezeken a helyeken, de vállalom inkább ezt, mint a kellemetlen meglepetéseket. Ezen a túrán az utolsó ilyen pont a 77 km-nél lévő vértestolnai műút volt. Ha innen bemegyek az erdőbe, akkor gyakorlatilag a célban jövök ki. Mentőhelikopter az erdőbe nem jön, így nagy az esélye a sikeres célba érésnek. Ezzel a gondolattal hagytam el az aszfaltot.

Koldusszállás ellenőrzőpont hamar megvolt, picit hányingerem volt, de szerencsére volt tea. Sajnos nagyon fáradt voltam és amikor kérdezték, hogy van-e saját poharam, azt válaszoltam, hogy van, de most nincs kedvem elővenni. Kértem eldobható műanyag pohárba teát. Ez nem volt valami szép dolog. Azt találtam ki, hogy bűneim bocsánatáért majd egy PET palackból újrahasznosított rózsafüzért fogok végigmorzsolni. Büntetésem volt továbbá az ezt követő gyenge 6 km-es emelkedő öklömnyi kövekkel felszórva. Próbáltam elképzelni azt a pillanatot, amikor az a gondolat megszületett, hogy ide pont jó lenne ez a kő. Volt néhány mikro-hiszti is, de közönség hiányában gyorsan elmúlt mindegyik. Közben felébredtek a madárkák és kínkeservesen elértem az utolsó ellenőrzőpontot is.

Itt nem sokat pihentem, reggeliztem egy Cataflam-ot, hogy a célban csitti-fitti legyek. „Lezúztam” Bajra, ahol néhány túratárssal a „ha Baj, akkor már nincs nagy baj” című gyenge hajnali poénon vihorásztunk. Tatán a vasútállomáson találkoztam először „teljesített” túrázókkal, akikkel ismeretlenül is Gratulálok! köszönéssel üdvözöltük egymást. Ez nagyon megható volt, sírdolgáltam is egy kicsit. Megérkeztem a buszmegállóhoz, ahol pénteken délután vártam a hazafelé tartó buszt, majd szépen lassan a célba. Végigsimítottam az utolsó jelzőszalagot, megérkeztem. Nagyon jó érzés volt!

Örülök, hogy különösebb nehézség nélkül sikerült ezt a túrát teljesítenem. Persze nehéz volt, de inkább jólesően nehéz. Minden túrázási tapasztalatom esszenciája volt ez, mint egy fontos vizsga. Minden tökéletesen sikerült, semmit sem csinálnék másképp. Ez nagyon elégedetté tesz.