Pozsony maraton

helyszín: Pozsony, Szlovákia
időpont: 2011. március 27.

Mindig nagy hatással vannak rám a futóversenyek. Azok a rendezvények, ahol sok, közös hobbit űző ember összejön, jól érzik magukat, annak ellenére vagy éppen azért, mert a többség számára furcsa aberrációnak tűnhet több órát megállás nélkül futással tölteni minden különösebb ok vagy cél nélkül, pusztán l’art pour l’art, csak mert.

Idén az első ilyen boldog közösségi élményt a Yours Truly nyújtotta, annak ellenére, hogy szégyenszemre a januári betegeskedés, a soha el nem olvadó hó nyújtotta kifogásokra hivatkozva megelégedtem a kitűzött táv helyett annak alig több, mint felével, azt is kissé nyögvenyelősen, kelletlenül futva. Vasárnap esti budapesti magányomban aztán eldöntöttem, hogy az mégsem járja, hogy egy szép, versenyekkel, saját csúcsaim döntögetésével eltelt év után egy ilyen csúf következzen, így hát gyorsan kellett keresni egy célt, egy nagyobb kihívást, amire készülve visszanyerhetem a formámat. Így akadtam rá Pozsonyra. Egyszer már olvastam róla, hogy micsoda barátságos, családias verseny, pár száz induló. Jó lesz ez nekem, gondoltam. Családot körbekérdeztem, még úgy sem jártunk arra, nem lenne-e kedvetek? De, de, családi hétvége, várost nézünk, sörözgetünk, kofolázunk, jó lesz az!

Mire eljött a március, kissé félve tekintettem az előttem álló megmérettetésre. Eddig mindig futottam 30 km feletti távot maraton előtt, most nem jött össze. A Pécs-Harkányi versenyen pedig a 20. km után úgy éreztem, hogy ennyi bőven elég lenne, egy dolog vigasztalt: a pozsonyi verseny két körös, legfeljebb diszkréten eloldalazok a félmaratonistákkal, ha nagyon nem megy.

Aztán persze, idén sem ment minden zökkenőmentesen. Ha már tavaly olyan részletesen ecseteltem butaságom történetét, hát most sem hagyhatom ki ezeket 🙂
Péntek este Budapestről indultunk Esztergomba. Ő a Nyugatiban száll fel, nekem Újpest esik útba. Kiérek időben, nagyjából akkor kellene indulnia a Nyugatiból a vonatnak. Kata hív: még nem áll benn a vonat, legalább negyed óra késés. Legyintek, mi az nekem a buszos kalandhoz képest. Olvasgatok az állomáson, 10 perc múlva újra hív: bejött a vonat, egy kocsival, rajta vagy 200 ember, de legalább indulnak. Hát persze, minek is több kocsit küldeni péntek este 8 órakor. Nem baj, nem baj, ha fél óra késéssel is, de Esztergomban vagyunk. A másik gubanc szombat reggel ötlik a szemembe. Eszembe jut, hogy a zenelejátszóm nincs teljesen feltöltve, nehogy lemerüljön nekem futás közben, mert akkor kedvetlen leszek, egyedül, zene nélkül sose futottam ilyen hosszút. Veszem elő a kis kütyüt, nyomkodom, meg se nyekken. Felteszem töltésre, semmi. Valószínűleg bekapcsolva maradt a táskámban, és lemerült. Tökéletesen. Ennyit a zenére futásról. Annyi életet leheltem bele 10 perc töltéssel, hogy be lehetett kapcsolni, hogy közölje, bocs, én most lemerülök. Nem baj, nem baj, majd halászok magamnak futótársat, megoldom, pánikba esni nem szabad, mantrázom.
Innentől relatíve zökkenőmentesek a dolgok. Eljutunk Pozsonyig, ott cirka 20 perc keringéssel megtaláljuk a szállást (igaz, azt a 20 percet nagyjából 2 zsákutca és egy egyirányú utca alkotta hurokban keringéssel töltöttük el). Délután felfedezzük a belvárost, nagyon szépek az utcácskák, a polgári házak szépen felújítva, finom a kávé, finom a sör.

Elmegyünk a rajtcsomagért is. Na, ez sem olyan egyszerű, mert épp akkor zajlik a hobby run, keresztbe-kasul vezet az útvonal a versenyterületen, de megoldjuk, megszerzem a csomagot, van benne póló, sok-sok újság furcsa étrend-kiegészítők, chip, tésztaparty, ingyen utazás 2 napig tömegközlekedéssel Pozsonyban. Innentől már büszkén cipelem a piros hátizsákot, amit adtak, cinkosul próbálva összemosolyogni a többi piros táskással, bár nem mindenki veszi a lapot. Én azért már akkor dagadok a büszkeségtől. Este korán lefekvés, hiszen óraátállítás, én ráadásul az ilyen futások előtt korán kelek, hogy tudjak időben reggelizni. 8 ágyas szobában vagyunk nővéremmel ketten, én azt hittem nyugtalanul, rosszul alszom, de nem, mert nem ébredtem fel minden egyes horkolásra-szuszogásra úgy mint Kata. Így bár reggel nem épp kisimultan ébredek, de legalább vigasztal, hogy nem én jártam a legrosszabbul.

Reggel időben elindulok, hátrahagyva a reggeliző családot, hiszen le kell adni a csomagokat, fel kell deríteni, merre van a wc, az öltöző, bemelegíteni és effélék. Magabiztosan, de térkép nélkül vágok át a belvároson ( ahol érdekes mód reggel fél 9-kor szinte csak magyar szót hallani: misére gyűlik egy kupac idős néni és bácsi), egyszer csak rámcicceg egy futónak látszó ember, hogy nem arra a legrövidebb, és már mutatja is az utat. Francia, szintén maratont fut, 3 és fél órásra tervezi, két napja vannak itt, a lakótelepek nem tetszenek neki, a belváros szerinte is szép, de nehezményezi, hogy az egymás melletti házak nem egyszínűek. Ezt nem tudom teljesen hova tenni azóta sem. Mindenesetre nagyon kedves, megmutatja, hol adhatom le a csomagomat, elköszönünk, ő megy öltözni, én meg nekiállok taktikázni, miben fussak, hány rétegben, ilyesmik. Akkor egy szlovák félmaratonistával csacsogok: hol kell nagy kék kukazsákot szerezni a csomagleadáshoz? Mennyi időt tervezel? 1:22 körül. Én csak huhogok. Sok sikert kívánok neki, ő is nekem. Megyek leadni a csomagom. Na, talán ez volt a holtpont az egész maraton során. A csomagmegőrzőben 2 ponton lehet leadni a táskákat, de mindezt egy 5 méteres asztalnál. Mindenki tolakszik, nyomakodik, emberek fele görkorcsolyában, mert olyan futam is van. Az alacsonyabbak, mint én, kétségbeesetten igyekeznek állva maradni, a magasabb férfiak gőzerővel nyomakodnak, fejük felett tartva a kék kukazsákot, ordítva, hogy maraton-maraton, hogy a csomagátvevők tudják, melyik kupacba tegyék a táskát. Ha valaki leadta a csomagot, akkor sem lélegezhet fel, át kell vágnia visszafele a türelmetlen, tolakodó embertömegen. (Eszembe jut, hogy én ott, akkor már kicsit féltem, pedig 100-nál több ember nem volt ott. Mi lehetett a West Balkánban…)

A rajt felé veszem az irányt. Beállok kellőképp hátra, el ne húzzon az elején a sok félmaratonista. Megpillantom a 4 órás iramfutókat, jó lesz nekem ez az elején, aztán majd meglátjuk, hogy bírom. Megyek is velük az első pár km-en, bár nem túl izgalmas, ők szlovákul csacsognak, én kocogok utánuk, aztán egyszer csak meglódulok, megy ez gyorsabban is, gondolom, nem is esik rosszul, legfeljebb ha beérnek egyszer, majd tartom a tempót velük. És megyek. Nagyon jól esik, de nem látom a táblákat, az első frissítőnél eszmélek, hogy egész jól állok. Aztán úgy 9 km-nél egyszer csak magyar beszélgetést hallok magam mögött. Épp előzne ki két férfi, amikor odakiáltok nekik: hajrá fiúk. Erre ők nagyon megörülnek nekem, nem is előzgetnek tovább, futnak velem. Nagyjából 3 perc alatt kiderül, hogy hát persze, hiszen ismerik az esztergomiakat, szoktak járni a versenyre, név szerint összegyűjtünk vagy fél tucat közös ismerőst, kicsi a világ. Beszélgetünk mindenféléről, futóélményekről, a két országról, hétköznapokról, ki mit dolgozik, mit csinál, mióta fut, hol fut, hányadik maraton, milyen időt tervezel… Egyikük félmaratont fut, ő idővel begyorsít. Másikuk jön velem vagy 20 km-en át, amikor is boxutcai kiállásra van szükségem, ott elválunk.

Egy ideig még próbálom beérni, de aztán úgy döntök, a 28-dik km körül nem kéne a gyorsaságot erőltetni, majd csak találok újabb partnert. Ekkor már jóval kevesebb a futó, csak a maratonisták, ők is széthúzódva. Most már látom is a km táblákat, meglepően gyorsan peregnek. Frissítők 3 km-enként vannak, nagyjából, nagyon kellemes. Az ég kicsit borult ugyan, de eső nem esik, szél nem fúj, futáshoz ideális az idő. Egy helyütt az országút is le van zárva, mert a futók keresztbefutnak rajta. Hosszú-hosszú kocsisor, bent dühöngenek a sofőrök. Én meg unatkozok, figyelem őket. Rájuk mosolygok, integetek, hahó, figyeljetek, én már 3 órája futok, és még milyen jó kedvem van. És visszaintegetnek. Vérszemet kapok, vigyorogva, integetve futok végig kocsisor mellett, közben néha egy-egy futót is lehagyok. Ennek különösen örülök, ez azt jelenti, hogy nem futottam el az elejét. Képzeletbeli buksisimogatást osztok ki magamnak. Ha lehagyok valakit, vagy ha mellettem futnak el, biztatom őket, legalább addig is telik az idő. Aztán egyszer csak az egyik leelőzött férfi beér, és kérdi, csatlakozhat-e. Vele nem sokáig futunk együtt, de akkor is kiderül: ja, hogy esztergomi vagy? Oda szoktunk menni versenyre! Mikor is lesz a következő?

A 30. km óta lesem az órámat, és számolok: Ha innentől 6 perceseket megyek…. még akkor is 4 órán belül vagyok. 3 perccel. Minden táblánál megnézem az órát, csak nem olvad az az előny. Már csak kevés van hátra, de bírni kell, menni kell, mondom magamnak. Nem nagyon csacsogok már, de integetek, mosolygok a bámészkodókra. Beérünk a városba, itt már nem csak az útbiztosító fiúk buzdítják az embert. Aztán gonosz módon 38 körül bevisznek minket a célterületre, hogy megmutassák, nézd, itt kell befutni, de még nem most, majd vagy 20-25 perc múlva. De kapok legalább magyar biztatást is, hihetetlenül jól esik, nem is gondoltam sose, hogy ennyire más érzés.
Aztán a végén még ismerkedek egyet. Kaptatunk fel a városközpontban egy emelkedőn, fej-fej mellett haladva egy idős bácsival, bőven 60 felett tippelem, beszélgetünk, vagyis inkább én beszélek, megbeszéljük ki honnan jött, ő cseh, majd mondja, hogy ó, Magyarország, hát jön nyáron körbefutni a Balatont. Hát, lehet hogy ott még találkozunk. Ezután kicsit lehagyom. Van még erőm, megyek. Kavargunk a gyönyörű belvárosban, bár a macskakő a 40. km körül már nem barátom, és ekkorra a táblák sem követik egymást olyan gyorsan, ahogy az engem boldogítana, de akkor meglátom az utolsót, boldog vagyok, aztán azonnal le is hajráznak ketten, ez kicsit letör, de mindegy, már csak pár perc, és beérek. És tényleg. A cél fantasztikus, kisebb tömeg tapsol, szinte egyesével futunk be, mindenkit külön biztatnak, ezért már megérte végigcsinálni.

A célban újra találkozom a legkitartóbb futótársammal, ő rákapcsolt, és rám vert vagy 8-10 percet. Aztán anyáékkal is összefutok, egyszer csak kiderül, hogy az elején a félmaratonos futó, aki jött velünk, ismeri anyáékat, ő volt Lekér polgármestere. Kicsi a világ, mondom én. Slusszpoénként feltűnik a reggeli francia is, gratulálunk egymásnak, hogy milyen ügyesek voltunk. Aztán egy kis kofola, öltözködés, zuhany, kávé, süti, alma, miegymás, és indulás haza.

A verseny számokban:

  • bruttó idő: 03:58:30 (a dögök… ez alapján számolják a helyezést… nem mintha számítana, de akkor is…)
  • nettó idő: 03:55:40 (még jobb is, mint amit én mértem 😉 )
  • nők közt 30. (ok, de volt vagy 60 női induló :P)
  • kategóriámban 22.
  • összesen kb. 660 indulóból kb. 400 körül lehettem (ilyen összesítő táblázat mondjuk sajna nincs…)
  •  
    Végére pedig egy fogadalom: sose futok többé ilyen versenyt zenét hallgatva. Így sokkal nagyobb élmény volt.