Turul 192

helyszín: Pilis
időpont: 2011. június 18-20.

Június 17.-én pénteken 19:00-kor elindultam Visegrádra a Turul 192 (193,92 km / 5262 m) teljesítménytúrára. Busszal érkeztem a rajthoz, ami a város sportcentrumában volt. Átvettem az itineremet és egy citromos gössert a a büfében :). Apránként befutottak az ott alvó túrázók és Márton Dániel is, akivel megbeszéltük, hogy együtt indulunk. Eszmecsere után, nagyjából éjfél tájban nyugovóra tértünk, az órát pedig reggel 7:00-re állítottam tudván, hogy rajt csak 8.00-kor lesz. Viszonylag nyugodtan aludtam és az ébresztőt 10 perccel megelőzve ébredtem. Kivackoltam magam a hálózsákból, felöltöztem, kajáltam, összepakoltam és csatlakoztam az épület előtt gyülekező túrázókhoz. Nyitóbeszéd után elindult a mezőny, távomon 33 indulóval (csak hogy tisztázzuk a táv mivoltát, a Kinizsi 100-on 1300 induló volt).

Serény léptekkel indultunk 8.15-kor, részemről immáron másodszor, egy a tavalyihoz képest változott, de sokban egyező útvonalon. 1-1,5 km megtétele után klikkesedett a mezőny és egy ötös tagjává váltam. Márton Dániel, Dolgos Veronika, Átol Csaba, Slavo Glesk, aki szlovák anyanyelvű sporttárs és jómagam. Az elején gyorsan kezdtünk, az első pihi Szentendre, Sztaravoda táborhelynél volt (22,45 km / 887 m), ahol habzsi-dőzsi és már indultunk is tovább. Egyre jobban melegedett az idő, de azért fogyogatott a táv is. A Háziréti-horgásztónál (43,15 km / 1352 m) 35 fokot mértek a pontőrök. A 10-es úton átkelve irány a solymári kocsma ahol simán lement 0,75 l kóla. Átmásztunk a Zsíros-hegyen és leereszkedtünk Nagykovácsiba, ahol rétessel fogadtak bennünket. Továbbindulva Perbál irányába egy kevésbé szintes szakasz következett, és hamar elhagytuk a Budai-hegységet is. Picit széthúzódott az ötösünk, de nem kerültünk 600 m-nél távolabb egymástól. Az ellenőrző pontokon mindig megvártuk egymást. Napnyugtára elértük Szomort (74,69 km / 2031 m), ahol a nagy hátizsákom várt mindennel, a pontőrök pedig gulyással. Lecseréltem a teljes ruházatom a cipőmet is beleértve. Felfrissülés után irány Tatabánya, utunkat már lámpafénynél folytattuk. Hosszú beszélgetős 10 km-ek következtek. Tatabányára Tarjánon, Koldusszálláson keresztül érkeztünk és a Nomád kempingnél már átléptük a 100 km-t. A Turul szobornál fordultunk vissza Koldusszállás irányába, és a 12 km-es hurkot letudva Bánya-hegy felé folytattuk az utunkat. A vértestolnai műútnál (113,99 km / 2718 m) Slavo a pontőr sátrába lefeküdt aludni egy órára, így négyen maradtunk.

A Bánya-hegy Pusztamarót szakaszon erősen rám tört az álmosság. Elkezdtem lassulni és hamarosan már a társaimat sem láttam. Innen kezd a történet érdekessé válni! A lábaim nem akarnak engedelmeskedni, a szemhéjam rettenetesen tapad, a vízhólyagok, a talpam, hirtelen minden rám zúdult! Találtam az út szélén egy követ és megpihentem. Gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább és hogy ezt alvás nélkül nem fogom tudni megcsinálni. Ha a körülmények így megülik az embert borzalmas belegondolni, hogy még 72 km van hátra. Azt találtam ki, hogy erőt veszek magamon, lecsurgok Pusztamarótra, ott picit pihizek és utána a maradék 10,5 km-t leküzdve eljutok Péliföldszentkeresztre a hátizsákomhoz és az alvóholmimhoz és hogy ott majd alszom legalább egy órát. A pusztamaróti ellenőrző ponton megvártak a társak. Közöltem velük a tényállást és hogy menjenek tovább nélkülem. Befeküdtem az egyik pontőr hölgy 🙂 mellé egy függőágyba és mondtam nekik, hogy semmiképpen se hagyjanak 30 percnél többet aludni! 1 -2 perc és újabb hosszútávos érkezett, majd kisvártatva teljesen fitten megérkezett Slavo is. Köszönt majd elköszönt! Már vagy 15-20 perce hentergek, de egyszerűen nem tudtam elaludni! Berágtam! Felkeltem a függőágyból, bevágtam egy energia italt és nagyon-nagyon nehezen elindultam. Gondoltam inkább legyek túl a szakaszon és majd többet alszom Péliföldszentkereszten. A túra szintideje (52 óra) lehetővé teszi, hogy azért picit alukáljon az ember, főleg ha egyébként gyors!

Szóval elindultam és kb. 500 m méter agresszív melegítés után elkezdődött a varázslat és érthetetlen módon kb. 10 km/h sebességre gyorsultam. Futottam! Akkora változáson mentem keresztül, hogy úgy döntöttem – engem nem érdekel, NEM FOGOK ALUDNI!!! Az utolsó emelkedőn Szentkeresztig éreztem, hogy a vízhólyagjaim szinte egyszerre kidurrantak, de addigra annyira felspannoltam magam, hogy szinte éreztem, ahogy az akaratom és a szeretetem ezen sport iránt átveszi az irányítást minden negatív körülmény felett. Még a könnyem is kicsordult! Természetesen örömömben. Az ellenőrzőpontnál beértem mindenkit a kezdő ötösből! 4-5 perc frissítés és irány tovább! Innentől kezdve a nagy batyum már csak a célban vár meg! Mogyorósbányán a Kakukk vendéglőnél (137,99 km / 3383 m) egyik Tyco-s kollégám meghívott egy kólára, néhány perc frissítés és jön az egyik halálszakasz a Kősziklával, Hegyes-kővel, Nagy-Getével és 630 m szintemelkedéssel! A csolnoki műútnál (151,36 km / 4050 m) hatalmasat frissítettünk, lekváros kenyér, májkrémes kenyér, nápolyi, meg minden. Ez a szakasz mindenkit megviselt. A benzinkútnál kereszteztük a 10-es utat, és a Gerecsét elhagyva ismét beléptünk a Pilis és a Visegrádi-hegység területére. Átértünk Kesztölcre ahonnan pedig 5 km aszfalt vezetett Klastrompusztáig. Az ellenőrzőponton (160,79 km / 4234 m) levest osztottak szinte korlátlan mennyiségben. Az idő egyébként vasárnap 16.46, nagyon jó a hangulat, rengeteg időnk volt még a szintidőből, aminek biztonságában könnyedén időztünk. Újabb emelkedő következett Dobogókőig, ami picit széthúzta a mezőnyt, de mindannyian simán legyűrtük. A turistamúzeumban frissítettünk, és már csak két hosszú és egy rövid, de nehéz szakasz választott el a céltól! Király-kútig leereszkedtünk majd vagy 6,5 km aszfalt következett, amit talán 700 m erdei út tagolt ketté. A pontig tartó utolsó 1 km a Pilisszentlászló – Szentendre közúton haladt ahol újra előkerült a lámpám, és kisvártatva elértük a Hegy-tető (179,7 km / 4904 m) nevű pihenőhelyet. Kellet már a frissítés, sajgott a talpam az aszfalttól. Itt sajna a pontőr nem volt a helyzet magaslatán. Igazán kenhetett volna néhány kenyeret, hogy ne ezzel kelljen foglalkoznom!

Továbbindultunk, jöhet az utolsó 14 km! Pár száz méter után már be is voltam melegedve, és nem messze a ponttól 2 srác csatlakozott az ötösünkhöz. Ők a 120 km-es távon indultak, ami számukra az eddigi leghosszabb volt. Eléggé kivoltak, volt sok kevergésük és gondolták csatlakoznak hozzánk. Nagyjából e tájban hirtelen azon kaptam magam, hogy bármilyen furcsa de, az égadta világon semmi, de semmi bajom sincs. Ettől a hangulatom is az egekbe szökött és hiper-szuperul éreztem magam. Annyi volt még a szintidőből, hogy méterenként süthettünk volna szalonnát és még akkor is beérünk! Jókedvemben természetesen rojtosra beszéltem a szám, főleg, hogy a két 120-as srác (egyébként esztergomiak voltak) már zombi üzemmódba kapcsolt. Eltökéltem, hogy semmi esetre sem hagyom magukra őket. Az utolsó ellenőrző pontig széthullott a hetesünk (4/3). Nem hagytam a srácokat sokáig ülni, és közöltem velük, hogy szinte csak lejtünk a célig, meg azt is, hogy ennél szarabb turistaút nincs, úgy hogy készüljenek a legrosszabbra! Lassan leereszkedtünk Visegrádra, és 41 óra 35 perc gyaloglás után ismét megpillantottuk a rajt helyszínét, A CÉLT (193,92 km / 5262 m)! A varázslat ismét éreztette hatását!

Amikor az ember célba ér, levedli magáról a negatív dolgokat és megmarad a tiszta élmény. Tudja jól, hogy tovább nem kell állnia a sarat, hiszen tiszta szíve és elméjének akarata útja végére, önmaga teljesebb megismeréséhez vezette! Bizony ez így van! Ez nem csak egy óriási kaland! Nem csak sport! Ez egy ÚT önmagunkhoz! És amikor erre rácsodálkozom, – bárcsak mindenkinek odaadhatnám ezt a fantasztikus érzést!