Ultrabalaton 2011

helyszín: Balaton
időpont: 2011. június 24-26.

Beták Bence beszámolója

Nehéz összeszedni a bennem kavargó (ezt a szót azt hiszem örökre megjegyeztem :D) gondolatokat, de azért megpróbálom néhány mondatban…

Szombat reggel, fél 7, ébredés. Készülődtünk itthon, elmentem a mosdóba, éreztem, valami itt nincs rendben, de nem fájt semmim, gondoltam, nem lesz semmi baj. Kb. 2 óra alatt lent voltunk Tihanyban, de már kezdett gyanús lenni a dolog, a versenyközpontba érve ugyanis egyből a ToiToi-kat találtam meg… Ezután felhívtam Gerdyt, merre vannak, odajött értem a célkapuhoz, és elmentünk a készülődő csapatainkhoz. Peti megcsinálta a csapatunk (Dunaparti Futópartik) szakaszainak beosztását, és eközben megérkezett a kormányváltós, 2.3-as, turbós csapatszállítónkkal Gergő is. Bepakoltuk a temérdek cuccunkat a csomagtérbe, és pózoltunk a gyönyörű rózsaszín, egyénre mintázott pólóinkban, amit ezúttal is köszönök/nünk 🙂

Ezután még egy fénykép a cél/rajtkapunál, és vissza a kisbuszhoz, ahol Zuggó Laci felkapta gyorsan a futószerkóját és már indult is a rajthoz, mi pedig elindultunk a megbeszélt váltóhely felé, mert félő volt még így a rajt előtt fél órával is, hogy a hatalmas forgalom miatt nem érünk oda időben. Végül azért kényelmesen odaértünk, én pedig elkezdtem a melegítést egy fél óra elteltével, mivel rám esett a 2. szakasz (8,9 km) a beosztásnál, amiben azért volt 1-2 kisebb emelkedő (na jó, ragaszkodtam hozzá, hogy én futhassam, nagyon szeretem a szintes pályákat, de komolyan). Megkaptam a dugókát Lacitól, és viszonylag kényelmes tempóban kezdtem, kb. 4:00/km-ekkel. 1 emelkedő, 2 emelkedő, nem tudom hány emelkedő, csak mentem, lábak rendben, sorra hagytam magam mögött a km-eket meg jó néhány embert, de egyszer csak Vászolynál belémnyilalt egy rettenetes görcs… Gondoltam, a következő faluig kibírom, ott úgy is váltok, aztán majd csak lesz valamilyen WC, ahol megoldom a problémát… de nem, Has Marsall úr tovább kínzott, már az hajtott, hogy a következő fás részig elérjek, és ott könnyítek magamon, de persze zsepi nem volt nálam… fogaimat összeszorítva elértem Dörgicsét, ahol átadtam Mononak a dugókát, a hasgörcsöm pedig megszűnt, amint megálltam, mintha nem is lett volna. Beszálltunk a buszba, és mentünk tovább. A következő pár váltóhelynél szinte kivétel nélkül rámjött a hasmenés, de inkább ezt a részét nem is részletezném, a lényeg, hogy a 3. szakaszomnál félre kellett álljak 3 percre “technikai” szünetre, a többi alkalommal (összesen kb. 10-12) szerencsére nem a futás közben jött rám a dolog.

Szóval haladtunk rendesen, Mono után Gergő, majd Pák Peti következett, és újra kezdődött a sor, ismét Zuggó Laci vette át a “stafétát”. Gyenesdiáson következtem ismét én, egy 12,5 km-es szakasz várt rám. Könnyedén ment az eleje, az utolsó 3-4 kilin azonban már fájt a jobb achillesem, de a mozgásom még nem esett szét emiatt. A dugókát Mono vitte tovább, Máriafürdőn pedig Gergő következett. Itt megálltunk kicsit pihenni a busszal, bevágtam egy energiaitalt, mentünk tovább. Szépen fogytak a kilométerek, szorgalmasan futottak a többiek, de amikor százvalamennyinél megálltunk, akkor azért kicsit nehéz volt rágondolni, hogy még egyszer ennyi… Megint én következtem, Balatonszemesen váltottam Lacit, ekkor már teljes volt a sötétség. Kb. 3 kilométer telt el a szakaszomból (12,6 km), amikor a már említett technikai szünet után utolértem egy srácot, aki pont jó tempót ment, legalábbis akkor nekem az volt a kényelmes és viszonylag tempós megfelelő kombinációja. Beszélgettünk futásról, horgászatról, ki mikor kezdte, honnan jött, stb., így gyorsan elteltek a kilik, de éreztem, az Achillesem nem nagyon kívánja már a futást. Már nagyon vártam a váltópont elérését, jól esett megpihenni. A következő váltópontokat kicsit nehezen találtuk meg, de meglettek időben, így nem volt gond a váltással. Az utolsó etapom következett, egy fincsi 10,3 km képében.

A kezdés jó volt, beálltam egy jó iramú futó mögé (bringás kísérője volt), kb. 4:10-eket ment, azért is volt jó, mivel így nem kellett figyelnem a felfestett irányjelző jeleket (egyébként néhol észrevehetetlenek voltak). Sajnos olyannyira jó iramot ment, hogy 4-5 kilométer után le is szakadtam róla, egyszerűen se fejben, se fizikálisan nem voltam ott. Amikor beértem egy erdős részre a bicikliúton, mintha megállt volna a világ velem együtt… Se az autók hangja, se a vonatoké, előttem senki, mögöttem senki, vak sötétség, csak a fejlámpa volt velem. Ekkor úgy éreztem, hogy vánszorgok, ami úgy is volt, csak vonszoltam magam, ezzel a támpontnélküliséggel nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen lelassultam. A lábamon már nem fájtak a különböző részek, együtt fájt az egész, elfáradtam. Egyszer csak fényt láttam a nagy sötétben mögöttem. Hátranéztem, hú mondom jön egy bringás, de valamiért nem hallom a bringát. Mondom biztos azért, mert még messze van, de úgyis mindjárt utolér. Egy fél perc nem telt bele, a bringás utolért, és rámköszönt: “Hajrá Tát!”. Egy világ omlott össze bennem… Bálint – a másik csapatból, akikkel egyébként kemény csatát vívtunk mindvégig – utolért, és úgy ment el mellettem tovább, mint Usain Bolt… Hihetetlen sebességgel és fittséggel rendelkezett még ekkor is, 40 km után. A kb. 10 perces előnyünk ezzel elveszett, sőt, hátrányt is sikerült összeszedni, nekem köszönhetően. Végre elértem a váltópontot, és számomra az UB befejeződött. Összesen 44,3 km-t sikerült végigfutnom, 3:35-ös össz futóidővel.

Azonban a csapatunknak még nem ért véget a verseny. Gergő következett utánam, de itt jött a fantasztikus taktika (Gergő verseny utáni szavaival élve: “Olyan taktika volt, mint amiket Jean Todt csinált fénykorában” :D), miszerint ő a “kiírt” tizenvalahány km helyett 7-et fut, a maradék 4-5-öt pedig Laci futja. Így sikerült visszaelőznünk a másik 5 fős csapatot, sőt, jelentős előnyre is szert tettünk. Az utolsó, szintén nem épp vízszintes 12-t Mono futotta, és a célegyenesbe már együtt értünk be. Nagyon furcsa érzés volt újra ott lenni Tihanyban, azok után, hogy megkerültük a Balatont. Nehezen fogtam fel. Jó volt a nyakamba akasztani a csodaszép befutóérmet, feledtette a fájdalmakat. Kis pihenés után kipakoltuk a cuccainkat a buszból, én elbúcsúztam a többiektől, gratuláltunk egymásnak, majd elindultam hazafele a szüleimmel.

Így utólag belegondolva, nehéz volt, fájt, de megcsináltuk, és büszke vagyok rá, hogy ilyen jó csapatban futhattam. Gratulálok a másik két csapatnak, nagyon szép eredményt értek el.

Papp Bálint beszámolója

A Turul 192 után hat nap állt a rendelkezésemre, hogy regenerálódjak. Azt hiszem ez sikerült is. Péntek éjjel már nem mentem dolgozni, – gondoltam jól kialszom majd magam. Kicsit túl is lőttem a célon és frankón elaludtam. Ébredésemkor riasztottam Gerdy-t, majd Feri telefonszámával a birtokomban, riasztottam őt is. A találka helyszínének korrekciózása után még így is egy picit sietnem kellett, de végül minden ok volt. Időnk mint a tenger, utunk kényelmes és nyugodt. Mindkét autó (Tibor, Julcsi, Zsuzsi, Anna) (Feri, én) megérkezett Tihanyba. Hamarosan teljes lett a csipet-csapat, mindenki helyszínre ért. Átcuccoltam a csapatszállítóba, evés, ivás, öltözködés után taktikai meeting következett. Julcsi közölte a stratégiát, és hogy kire melyik szakasz jut. Kisvártatva Zsuzsit a rajtban hagytuk, mi pedig Pécsely felé vettük az irányt. Nézegettük az órát, majd a déli harangszó jelezte, hogy a váltók elrajtoltak! Elkezdődött!

A verseny előtt kavargott néhány gondolat bennem. Picit tartottam attól, hogy esetleg nem vagyok még rendben teljesen és hogy a táv előrehaladtával esetleg lesznek kisebb fájdalmaim, de aztán azt is gondoltam, a rám eső szakaszok hossza nem lehet ellenfelem legfeljebb a tempó. Aztán a másik kérdéses dolog a cipő. Nekem 44-es lábam van és a Nike Pega 25-öm is 44-es. 🙁 Természetesen tudom, hogy ez mivel jár, de sajna a 44,5-es Asics-om nagyon szutykos volt és lusta voltam kipucolni. A Pegában nagyon jó futni max 10 km-t egy nap! Már 2x leszedte a jobb kettest :D! A talpamnak viszont nagyon kényelmes. Tudtam hogy Bencével fogok egy ütemben futni és, hogy a váltó második tagjaiként a legszintesebb szakasz a miénk. Gondoltam megpróbálok vele menni amennyire csak lehet, – bár ez nehéz lesz, Bence gyors, hegyen meg nagyon. Laci űrhajóval jött 🙂 így ők hamarabb válthattak. Nemsokára Zsuzsi-Gerdy kombó is feltűnt a horizonton, Zsuzsi átadta a piszkavasat és útnak eredtem.

Mihelyt elindultam az adrenalin miatt azonnal menetsebességen voltam gyorsítóidőszak nélkül! Szemem azonnal ellenfelek után kutatott! Itt még egyben van a mezőny! Mindenki friss! Vigyázz! -figyelmeztetett a belső hang. A faluból kikanyarogtunk, az út enyhén emelkedett. Autók cikáztak körülöttem, bár engem nagyon nem zavart, de meg tudom érteni azt is, akit igen. A távolban láttam, utunk íves jobb kanyart vesz és hogy a dombtetőn már vannak futók. Az emelkedő alján egy tábla mutatta, hogy 10%-os emelkedő 1 km-en keresztül. Az emelkedő elég sok embert megfogott, sokuk mellet elmentem. Az út elég hullámos volt, a lejtőknél pedig mindig rákapcsoltam, bevonva a gravitációt is a játékba. Némileg széthúzódott a mezőny és elértük Vászolyt. No frissítés – kis távokon sosem szoktam, csak keresztülgázoltam a településen. Útban Dörgicse felé sajna volt egy kis légszomjam, de gondoltam, ha a szakaszom 8,9 km és a stopperom is a táv végére enged következtetni, akkor inkább mellőzöm a ventolin használatát. Ekkor kb 2,5 km volt hátra. Végül minden rendben ment, és az utolsó lejtő gyorsításra ösztönzött. A váltópontnál Tibor következett. Ettem-ittam amit csak értem, aztán irány Köveskál, Anna váltópontja. Köveskál szűk utcái helyenként bedugultak, a ponttól picit arrébb álltunk meg. Odasétáltunk a váltáshoz, a frissítős asztal roskadozott a sok dinnyétől. Kóla, dinnye, izotónia, piros csíkos cinkcsészében cukros csibecomb 🙂 és egy kis eső színesítette életünket. Váltás után go Nemesgulács. Útközben Tibor minden GPS-t megalázva leparkolt egy vendéglőnél, ahol házi sört árultak. Vettünk néhány üveggel, és hogy a szajrét biztonságban eljuttassuk az autóig a pincér is beállt serpának :D!

Nemesgulácson váltás, Julcsi pedig fut. Általánosságban jó a hangulat, mindenki fitt és Zsuzsi váltásával pedig mindenki túl van egy futáson. A Rózsaszín Flamingók is ugyanolyan távokat használt, így rendszeresen találkoztunk velük bár volt némi előnyük. Gyenesdiáson ismét én következhettem. Szakaszom 12,5 km, ami Keszthely-Balatonberény állomáson ért véget. Útközben egyszer tévelyegtem, de bizonytalanságom egy arra sétálónak köszönhetően csak másodpercekig tartott. Jó tempót mentem, Keszthely (1) -en csak átrohantam. Keszthely (2) után egy 50+ -os úriember rettenetesen porrá vert, amit nem hagyhattam megtorlás nélkül, de tempója nagyon erős volt. 250 m különbség után sebességünk látszólag azonossá vált, majd megérkeztem a váltóponthoz. Tibor után ismét Anna lépett a színre, céljánál Fonyód-Alsóbélatelepen pedig már átléptük a századik kilométert. Az etapok közötti kocsikázáskor mindig jó volt a légkör, volt hogy elmentünk boltba volt, hogy picit keveregtünk a déli part összenőtt települései között. Ha nem is én futottam, azért megnéztem mit adnak enni a frissítőpontokon. Az étkezéssel nem volt gond. Anna hozott egy rakat rántott húst, amiből időnként lakmároztam, Zsuzsi pedig tésztasalátával kedvezett a többiek ízlelőbimbóinak. Julcsi szakaszát követően Balatonboglártól Zsuzsi útját már lámpafény világította, és várhattam a harmadik szakaszomat. Az este hűvösödött, Balatonszemes vasúti átjárójánál hosszú-ujjúban (így kell írni? :)) vártam a váltást. Hirtelen a semmiből ott termett Zsuzsi, – alig tudtam lekapkodni magamról a felsőt, aztán uzsgyi. Érdekes 12,6 km következett. Az első néhány száz méteren néhány hülyegyerek csatlakozott a futásomhoz, kb. 70 m-t bírtak ki. Nem méltattam őket versenyzésre. Kis erdős rész, kis bicós út, néhány futó és kerekező kísérete tarkították utamat. Korábban már lezsíroztam magamban, hogy stoppert csak a 2. frissítőnél nézek, – ne gondolkodjak csak fussak (tudtam hogy onnan már nem sok). A hosszú utcák végeláthatatlan lámpasorát bámulva tűnődtem. Vajon mennyi lehet az utolsóig? Egy 2-es? Hmm? Egyik hosszú utca követte a másikat. Éreztem, hogy gyors vagyok – de akkor sem nézek az órámra! Egyszer csak elkezdtek sokasodni az emberek és valami színpados kivetítős rendezvényen találtam magam. A tömeg szurkolt nekem, amitől még erőteljesebben futottam. A 132. km-nél dugtam egyet :D, ránéztem a stopperra, aztán tovább robogtam. Közben ment a matek :), kiértékeltem az órámon látottakat. Végül beszántottam Szántódra és Tibor átvette a stafétát. Itt Bencét picit megközelítettem, nem sokkal előttem ért be. Belakmároztam banánnal aztán irány a meleg autó! Futás után hideg volt már kint állni rövidbe, izzadtan. A jármű melegében picit elszenderegtem, kb. 15-20 percet tisztán aludtam is. A következő időszakról a pihi miatt fakók az emlékeim. Mielőtt újra rám került volna a sor nem találtam a fejlámpámat. Ízekre szedtük a verdát, rendet raktak a lányok de sajna semmi, pedig mindvégig az orrunk előtt volt az ülés fejtámláján :)!

Az etapnál Bencével együtt készültünk emberünk fogadására. Laci hamarabb érkezett (ránéztem az órámra) váltottunk néhány mondatot, majd kilenc perc elteltével Zsuzsi is befutott. Már rutinosan kibújtam a felsőm ujjából, hogy a kellő pillanatban levehessem és elcseréljem fejlámpára és a stafétára. Az első 500 m a lejtő ellenére darabosan ment, a körmöm már eléggé ki volt. Bemelegedés után viszont könyörtelenül rákapcsoltam. Utamon néha nehezen tájékozódtam, volt, hogy valami üdülőterületen kellet keresztülfutni amit nyitott sorompó határolt. A felfestett nyilak mindig segítettek! Néha láttam 1-2 lámpát, 1-2 fényvisszaverős cuccot, néhány fáradt sporttársat gyalogolgatni. Mindenkit utolértem. Távom lassan fogyogatott míg kiértem a lakott területről és a bicós út egy erdőbe vezetett. Hát igen! Az erdőben otthon éreztem magam! Nincs forgalom, lődörgő emberek és semmi, ami elvonná a figyelmemet a koncentrációmról. Csak futás! A sötétben alig 1-1 ember. Egyszer csak ismerős alak tűnt fel a távolban. A fordított sapiról felismertem Bencét! Váltáskor nem gondoltam volna, hogy 9 percet le tudok faragni cirka 10 km alatt, így ez meglepi volt. Egy “Hajrá Tát!” kíséretében elhaladtam mellette. Na ennek biztos örülnek majd a többiek! – gondoltam. Füleltem Bence lépteit, hátha utánam ered. Apránként elfogyott az erdő, a kijáratnál pedig már vártak. Egyszer csak egy aranyos kérdés hangzott el. Bálint? Te vagy? IIGGEENN! Elértem utolsó szakaszom végét! Összesen 44,3 km-t futottam 3:07:49 alatt. Az autóba ülve alig vártam a cipőlevételt, mert már nagyon fájt a körmöm. Tibor és Anna is megfutották az utolsó kilométereiket, Julcsi utolsó és egyben a befutószakaszra már nem is kellet lámpa. Valahol (nem tudom a hol) Tibor a reggeli hideget, hideg vizes mosakodással orvosolta! Szinte láttam a képernyő bal alsó sarkában! Kedves tévénéző gyerekek! Ezt a mutatványt ne csináljátok utánam! Bekocsikáztunk a tihanyi versenyközpontba. A kocsi melegéből mindenkinek nehezére esett kiszállni. Apránként odaszivárogtunk a célkapuhoz. A másik esztergomi 5-ös már beérkezett, majd 14 perc múlva Julcsi is feltűnt a horizonton. A célba befutás utolsó métereit kéz a kézben EGY EGYSÉGKÉNT tettük meg! Óriási volt! Mindenki gratulált mindenkinek de még nagyon nem távolodtunk el a célkaputól! A Gerdy-Hégli Feri-Szeri trióból Szeri még a harcmezőn volt. Miközben vártuk megpillantottam Szőnyi Ferencet, A dupla deca ironman-t. Vadásztam a tekintetét! Ahogy felém fordult megszólítottam. Bemutatkoztam, váltottunk néhány szót, gratuláltunk egymásnak (ő egyéniben indult és 21:31:17-es idővel a 6. lett). Persze nem értem be ennyivel, és fényképezkedni is kellet vele! Mikor Gerdyék hármasa is befutott, kicsit még ott maradtunk. Hazafelé már a csapatommal utaztam. Előtte elmentünk kávézni és közben néztük, a még harcoló futókat. Láttuk Makai Lacit és Vikit is. Julcsit kivittük a füredi vasútállomásra, aztán elindultunk haza. Útközben picit beleszundítottam, de ébrenlétem alatt mindvégig dumáltunk, végül Tátra értünk. Fürdés, egyebek és a megérdemelt pihi! 🙂

Végezetül néhány szóval összefoglalva. Szuperjó volt a verseny minden porcikájával együtt. Ami a legjobban tetszett az az, hogy nagyszerű csapatként remek csapatmunkával dolgoztunk össze. Rájöttem, hogy nem csak az egyéni sikerek elérése a fontos, hanem nagyon jó érzés másokat hozzásegíteni egy közös cél eléréséhez és olyan emberekkel együtt dolgozni, akik ezt véleményem szerint ugyanígy gondolják! Köszönöm szépen mindannyiótoknak ezt a csodaszép élményt!