VI. Tóparti futóparti

helyszín: Velencei tó
időpont: 2011. április 3.

Az odaúttal semmi gond nem volt, minden a megbeszéltek szerint történt, Garai Zolival és Hégli Ferivel ültem egy autóban, ettünk, ittunk, beszélgettünk és kb. 8:45-re elértük a célterületet. A parkolás oly szerencsésen sikerült, hogy pont egy teljesítménytúrázós kolléga autója elé sikerült állni. (pont egy hete vasárnap reggel Zebegénybe beszélgettünk 95 km-el a lábunkban, hogy egy hét múlva Tóparti-Futóparti) Váltottunk néhány szót aztán visszatértem a kollektívába. A rajtszám megszerzése szerencsés volt ugyanis én semmilyen formában nem neveztem. Hallottam hogy Ormai Tomi nem tudott eljönni, így hát gondoltam, valahogy megpróbálok helyette felvenni egy rajtszámot. Némi felüdült keresgélés és párbeszéd után nem találta, az egyébként rendkívül kedves és helyes hölgy, az Ormai Tamás nevet. Viszont ettől függetlenül próbálkozásomat siker koronázta és enyém lett a 118. Apránként mindenki megérkezett a csipet-csapatból és a népek is kezdtek gyülekezni. Jó volt szembesülni a szép idő, a szép környezet, és a 2011 számomra első sokemberes futásának összességével !

Ahogy közeledett a 10:00 egyre jobban kezdtek felsorakozni a futók a rajt/cél kapu mögött. Miután mindenki jól kipisilte magát :), mi is beálltunk a tömegbe. Egy kis reggeli torna után már csak a startpisztoly következhetett! Nekem ez volt az eddigi leghosszabb táv amit futottam megállás nélkül. A futások kapcsán mindig az az elvárásom magammal szemben, hogy arányaiban jobb legyen, mint a hozzá legjobban hasonlító futásom, és hogy igen is küzdjek. Hát én még nem sokat futottam ezért a túlszárnyalandó alap a Pécs-Harkány 25 km-e volt.

Ott 4,88 perces km-ek mentek, úgy voltam vele, mivel a Tópari hosszabb 3 km-el megelégednék ha mondjuk az 5perc/km-el is, így ha 2:20 alatt érek be akkor már szavam nem lehet. Viszont ott van ám a másik elvárás, hogy küzdjek! Egy gyenge visszaszámlálás után dörren a stukker indul a mezőny! Az első néhány kilométeren Hégli Ferivel futottam vonalba és stabil 5-öst mentünk. Arra már rájöttem, hogy a 20 km feletti távoknál, az elején nem szabad túlságosan nyomni, kell egy picit várnom hogy a szervezetem felfogja a cselekményt és e szerint kezdjen el dolgozni, – na meg hogy ne az asztmám mondja meg hogy mennyi levegőt vehetek – ez nálam 5-7 km. Valamikor még ebben az akklimatizálódós szakaszban meghallottam egy hajrá Esztergom kiáltást és a teljesítménytúrázós barát (egyébként Dunai Lacit ismeri személyesen) érkezett mögülem. Kérdeztem tőle milyen időt szeretne futni, mondta hogy olyan 2:10 optimális lenne.

Gyorsabb volt, én finoman elengedtem egy hajrá kíséretében, gondolván hogy nem tudok vele együtt menni, és néhány km után már nem is láttam a mezét, közben Ferit is szem elől tévesztettem. Egyedül maradtam. Hát most kihez dumáljak?

Néztem a tájat, tapadtam az emberekre, előzgettem, előztek, teltek a percek. Néhányszor láttam kiírva a km számot, olyankor az órámra néztem, és elrendeltem egy rendkívüli matematikaórát magamban. Számolgattam, kalkuláltam, mire lesz elég az erőm, mit tudok kihozni az időből. Az első és a második frissítőpontnál sem kellet frissítenem minden frankó volt, az emelkedők sima-liba, Pákozdra érve viszont már kezdtem szomjazni, és megörültem az újabb frissítőpontnak. Nyújtottam a kezem, és látom mindenki sárga löttyöt akar adni, így már szóltam is, hogy vizet kérnék és már kaptam is. Az utolsó korty után már indultam is volna, de meggondoltam magam és még egy izotópos italt 🙂 is bevágtam, aztán go. Pákozdon belül egy kislány az apukájával állt az út szélén és számolta a futókat, rám az 59-es szám jutott. Nemsokára jött az utolsó emelkedő – nagyon tetszett a felüljáró nyújtottam kilátás, és néhány kanyar után átléptük a félmaraton km értékét. Az órámra pillantva nagyon meglepődtem, 1:36 volt ami az 1:40/1:41:30-as félmaratonjaimhoz képest nem túl rossz. Mivel az itteni frissítésre sem volt szükségem, matekóra után egy hangyabokányit óvatosabban futottam. Volt egy srác aki a dinnyési leágazás előtt, talán egy km-el úgy futott el mellettem vagy 2-3 km/h különbséggel, hogy a leágazáshoz érve utol is értem. A hosszú, fűcsomókkal tarkított bicósúton már nagyon ritka volt a mezőny, és az első kilométereken engem megelőző emberek újra viszontlátása meghozta a kedvem, hogy üldözési sebességre kapcsoljak.

Az utolsó frissítőpontnál elhagytam a teljesítménytúrázós kollégát, mivel én itt sem frissítettem. Na ez bizony hiba volt! Nem igazán éreztem szükségét, gondoltam, a maradék talán 3 km-t már a tengelyem körül gurulva is megteszem, így hát továbbmentem! Jött az utolsó hosszú egyenes Agárdon belül, egy nagyjából 200-300 méteres ürességben futottam. Semmi ellenfél :(. Míg nem egyszer csak nagyjából 1 km-el a vége előtt egy 20 másodperces rosszullét tört rám. Kb. 7 másodperc alatt a semmiből hányáshatárig értem, menet közben oldalra fordultam és utat engedtem az ingernek de semmi nem történt. Olyan érzés volt mintha a vércukrom esne le de talán inkább valami kiszáradás tünet/rosszullét lehetett. Picit megijedtem. Rövidesen már láttam a parkolót a célkaput meg mindent! Mint ahogy már írtam egyedüli futó voltam egy nagy buborékban érkezésemet ováció fogadta, és az utolsó 100 métert sprintben futottam szurkolóim pedig végigüvöltötték. Beérkezvén volt egy kis eufória, aztán bevágtam vagy másfél liter folyadékot. Az időm nagyjából 2:13. Apránként beérkezett a csapat többi tagja is, és nagyon jó volt, hogy a már bent lévők behajrázták a beérkezőket.

Ebből a magatartásból az Esztergomi Futóművek szerintem példát statuált!!! A terület más pontjának perspektívájából nagyon jó volt látni egyben a zöld mezes csapatot és hogy egyként szurkol a beérkezőknek! Ez a momentum csúcspontja az eddigi futóversenyeimnek! Ezt minden egyesület megirigyelhetné !

Hazafelé Anna, Gabi, és Béla társaságában utaztam. Nagyon jól elbeszélgetünk, gyorsan telt az idő, közben a gps el akart küldeni minket Vietnámba :).
Szumma nagyon jó volt minden, jövőre is szeretnék erre a rendezvényre eljutni.

Én sem vagyok a szavak embere, meg aztán Bálintot nehéz lenne felülmúlnom !

Nekem ez volt a leghosszabb táv, amit valaha futottam. Volt is izgalom, hidegrázás ! Zsuzsi jókedve és lelkesedése aztán lassan oldotta bennem a feszültséget és együtt vettük nyakunkba a 28 km-t. A kezdetben önfeledt futás egy idő után kezdett próbára tenni, egyre jobban vártam a frissítő pontokat. A táj szépsége sem enyhítette elnehezült lábaim kínjait, csak Zsuzsi kitartása (mellettem) volt rendíthetetlen. A 20 km-t elhagyva azzal nyugtatgattam magam, hogy már csak egy négyes a biciklisúton oda-vissza. Jó poén volt ! Utólag ! Megcsináltam ! És egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy nem kellett volna elindulnom. Feledhetetlen élmény volt !

Büszkeséggel töltött el – ami a Ti érdemetek, de remélem mostantól én is hozzájárulok – hogy az Esztergomi Futóművek és az esztergomi futások nem ismeretlenek futókörben. Örömmel tölt el, hogy e csapat tagja lehetek, aki összetartásával, lelkesedésével joggal hívja fel magára a figyelmet. Ettől legyen hangos Esztergom ! Hajrá Esztergom !

Talán én vagyok az utolsó az “újoncok” között, aki nem írt élménybeszámolót, ezért pótolnám ezt a hiányosságot.
Persze aki unalmasnak találja már olvasgatni az áradozásainkat az csak törölje, de a többiek talán így visszaemlékeznek mosolyogva, hogy nekik milyen volt az első.

Azzal kezdeném, hogy a mi nagyszerűen sikeredett tókerülő futásunk körüli szervezkedés nekem nagyon bejött. Többekkel ellentétben élveztem azt a kavarodást, amit a telekocsi akciónk indított el (jó kis délelőtti program volt, alig tudtam dolgozni). Az indulás előtti éjszaka már alig aludtam, hajnalban gyomorfájásra ébredve tudtam, hogy stresszelek. Végül két kedves fiatalemberrel utaztam Agárdra, akik nagyon türelmesen , udvariasan társalogtak velem az autóban, oldva a bennem lévő idegességet.
(persze néha ők is szóhoz jutottak.) 🙂

Azt elfelejtettem leírni, hogy az utazás előtti este mikor pakoltam, nem tudtam eldönteni, hogy ott öltözünk, vagy futócuccban megyünk, lévén, hogy először mentem versenyre.(mi csajok ezt általában megbeszéljük egymással, nem úgy mint a fiúk) Írtam utastársamnak Gerdynek egy sms-t, hogy miben utazunk? Válasz: “igen” Lefordítva: nekem tök mindegy miben utazol. (tisztára mint a férjem)

Csabi jól vezetett, így gyorsan leértünk, még az őzeket is visszairányította az erdőbe, amik az autópályán elénk tévedtek. Megérkeztünk: nevezés, mindenkinek tök jó rajtszám, öltözés, utolsó banán elfogyasztása, csapattársak üdvözlése, közös fotózások, egymás új futócuccának udvarias megdicsérése (nekem új nacim volt) …

Gyorsan szétszórtunk néhány száz szórólapot a helyi versenyeinkről, aztán egy utolsó látogatás a természetbe, (mert a tapasztalt csapattársaink figyelmeztettek, hogy már nincs remény a mosdóba bejutni). Kezdődött a bemelegítés, amit sajnos csak későn vettem észre, pedig szeretek aerobikozni. A hangulat már a tetőfokára hágott mikor végre elindultunk. Társam Gabi, akivel végig csacsogtuk a 28 km-t.

A táj, az idő, a társaság, minden tökéletes volt. Végig 6 perceseket futottunk. Olyan euforikus hangulatban voltam, hogy szinte nem éreztem semmi fáradtságot. A frissítő állomásokon tapasztalat híján és a bőség miatt, fogalmunk nem volt, hogy mit együnk-igyunk ? Az asztal mögött állók azt javasolták, hogy mindenből együnk. Na azért ezt nem tettük, de egy kis banánt és folyadékot vettünk magunkhoz. Ismerkedtünk , beszélgettünk “idegen” futókkal is. Büszkén viseltük a mezünket. Volt aki megkérdezte, hogy a decatlonban dolgoztok? Mire mi egyszerre válaszoltuk “nem, az esztergomi futóművektől vagyunk”. Rögvest érdeklődni kezdtek a versenyeinkről. Nagyon büszkék voltunk a csapatunkra. Mi voltunk a legtöbben, nekünk volt egyforma mezünk, a leghangosabb és a legvidámabb csapat voltunk. 🙂

A 25. km körül Gabi elhallgatott, de én mint rendes csapattárs helyette is beszéltem. Kicsit fájt már a csípőm, de a dopamin és a szerotonin (amit az agyam termelt) elnyomta a fájdalmat és csak az örömöt éreztem.

A cél: Gerdy ismerve szőkeségem, elénk jött (kb. 500 méterrel a cél előtt), hogy jelezze, hol kell lekanyarodnunk a főútról. Egyébként végig tökéletesen jelezték az útvonalat, sőt aranyos biztató jeleket, mosolygó arcokat rajzoltak a szervezők, de a végén már elfelejtették megrajzolni az utolsó nyilat. A célba beérni hihetetlen érzés volt. Az egész csapatunk kiabált, mosolygott, biztatott. Akkora adrenalin löket volt bennem, hogy arra gondoltam, hol egy maraton ???

Összefoglalva: Ez egy olyan csodás élmény volt, amit csak az tud megérteni, aki már átélte. Sajnálom, hogy hamarabb nem próbáltam ki. Ennyi évet elvesztegettem !

Köszönöm szépen a kedves csapatomnak a sok támogatást, biztatás. Igazi élmény volt.

Ne örüljetek, még nincs vége. Most jön a fürdés. Vagyis a fürdő. Legközelebb muszáj kipróbálnia mindenkinek, hogy milyen finom meleg volt a víz, mennyire jólesik a fáradt izmainkat kilazítani, nincsenek sokan, szép és tiszta a fürdő. A rajtunk lévő só lemosásának öröméről már nem is beszélve. A hazaút szintén gyorsan és kellemesen telt. Utastársam és sofőröm ua. mint odafelé (Csaba és Gerdy). Gerdy egyébként mint az osztályfőnök az osztálykiránduláson, folyamatosan segített, irányított, mutatta az utat, merre menjek, melyik ajtón kell bemenni (az első verseny olyan, mint az első nap a suliban). Hálásan köszönöm neki. Jó érzés, ha valakire vigyáznak. Ettől csapat a csapat.

Legvégül: Isteni többfogásos vacsorával várt a családom. Ez volt annak a szép napnak a befejezése.

Ha már ilyen grafomán társaság vagyunk, én is elmondom, milyennek láttam ezt a futást.

Én is iszonyatosan stresszeltem, mert még sose futottam ilyen sokat, csak félmaratont, és az is meg tud gyötörni, ha arról van szó. De itt nincs záróbusz, nincs ami felvegyen, a Skoda meg csak nem megy el nélkülem, gondoltam lesz valahogy. Mi Ildikóval lemaradtunk a közös fotózásról, mert ahelyett, hogy a természet lágy ölét kerestük volna, derekasan kiálltuk a sort a női WC előtt.

Azt azért meg kell hagyni, hogy az időjárás nagyon kegyes volt velünk, a levegő meg se rezdült, napocska diszkréten visszahúzódott, ez – nekem legalábbis – nagyon sokat segített. Jó volt a terep, örültem, hogy kilométerenként jelezték a távot, bár a végén a három 25 km-es felfestésnél kezdtem elveszteni a fonalat, meg a türelmemet. A frissítők jók voltak, főleg, hogy a harmadiknál sikerült szert tennem egy kenceficére a térdemre, az jó volt.

Ja, és minket is kérdeztek a pólónk miatt, valami kedvezményről érdeklődtek, szintén a sportáruház neve miatt. Én bevallom férfiasan (nőiesen), hogy az utolsó három km-en már párszor belesétáltam, de ezerszer jobban élveztem, mint a szekszárdi félmaratont, vagy a trópusi félmaratont 3 éve.

És IGEEEEEN a célban – milyen jó majdnem utolsónak – úgy tűnt, hogy nagyon örültetek nekem, és ez hagyján, ezt a többiek is látták, hogy én vagyok a sztár. Úgy vettem észre, hogy irigykedtek is egy kicsit. Persze Ildikó befutóit nem tudta még senki überelni.

Én is köszönöm mindenkinek, hogy ott volt, együtt voltunk és jól éreztük magunkat, a fürdőzés így öregesen áztatva magunkat is szuper, pedig a hétköznapokon egy ilyen melegvizes punnyadástól a falra másznék.

Szóval hajrá Esztergomi Futóművek !! Ma megyek futni, vajon fog menni ???

Mivel én is újonc vagyok, nem maradhatok ki az élménybeszámoló kavalkádból…

Már az elején levert a víz, mert indulás előtt vettem észre, hogy a kocsim jobb első gumija elég durván sérült. Nem mertem elindulni a kocsival, így a nejemtől kértem el az övét. Azonnal Gerdyék Pécs-Harkány esete jutott eszembe. A kezdeti izgalmakat követően indultunk, Papp Bálinttal és Hégli Ferivel mentem együtt. Rendkívülien jót beszélgettünk, az egész úton egy pillanatig sem volt csend (Bálint elképesztő attraktív, még csocsóban is profi).

Időben megérkeztünk és felvettük rajtszámokat. Gyors öltözködés (remélem az alsógatyás fotót nem teszed fel Gerdy) után jöhetett a bemelegítés és a koncentrálás. Készítettünk jó néhány csapatfotót, büszkén feszítettünk a csapatmezben.

A rajt előtti zenés aerobik növelte az adrenalin szintemet. Azt gondoltam, sosem futottam még 28 km-t és bíztam benne, hogy nem purcanok ki idő előtt. Vittem magammal az övemen a rántott húson kívül mindent (magnéziumos izotóniás ital, gyümölcs koncentrátum stb).

Eldördült a rajtpisztoly mindjárt beálltam egy 5:30 körüli tempóra (amit kb. 19-20 km-ig tudtam tartani). Menet közben jöttek mentek a futók, egy ideig együtt futottam Meszes Csabival, Tóth Annával. Kb 1,5 óra alatt érkeztem Pákozdra és még jó erőben votam. A frissitő állomásokon minden volt, ami szem szájnak ingere. Nagyobb volt a választék, mint egy falusi búcsúban (millió féle csoki, banán, narancs, chips), de én igyekeztem nem sok időt tölteni a frissítéssel és célirányosan mindig csak a legfontosabbakra koncentráltam. 21 km körül következett a mélypont, méghozzá elég kemény, elkezdtem érezni a lábaimat. Belassultam egészem 6 perc fölé, majd szükségszerűen magamba nyomtam a zselémet, ami kb 24 km-nél kezdett hatni. Attól úgy erőre kaptam, hogy szinte futottam, mint a „nyúl”.

A célnál nagy volt a fieszta, jó érzés volt teljesíteni a távot, mindamellett a csapat lelkesítése hihetetlenül felemelő érzés volt. Azt javaslom mindenkinek aki még nem élte ezt át, hogy kezdjen el azonnal futni és jelentkezzen a Futóművekbe. Az eredményem 2:43:08 lett. És igeeeen, ez a rekordom 28 km-en !!!!!

A futás utáni rögtönzött bulit követően, mentünk egy kicsit áztatni magunkat, majd Ferivel ketten (Bálint Béláékkal ment) bevágódtunk a kocsiba és indultunk hazafelé.
Nem akarok sokat “csöpögni”, de ezúton köszönöm minden csapattársnak ezt a tartalmas napot és remélem egyre többen leszünk majd ebben a “rikító” zöld pólóban a további versenyeken is.